Választási hírek

Saša Janković kampánynyitó beszéde

Egy gondolat köré gyűltünk össze, egy olyan gondolat köré, amelyet a szervezetünk, az eszünk és a szívünk mond: elég volt a megalázásból. Szerbiának van rá lehetősége, hogy jobb legyen, és jobbnak is kell lennie. Ez az ország nem lehet a kebelbarátok országa, a mi országunk nem egy egyesület. Mi becsületes, normális emberek vagyunk, nem alattvalók. Az ország iránti szeretetünk nem pedig a gyűlölet miatt gyűltünk össze. Szerbia mindenkié: a nyugdíjasoké, az orvosoké, a katonáké, a kisiparosoké, munkanélkülieké, a mérnököké, a formatervezőké, a zvezdásoké, a partizanosoké. Szerbia a szerbeké is, de ugyanúgy a romáké is, az albánoké, a magyaroké, a bosnyákoké, a horvátoké, vagyis mindenkié, aki itt él, és aki szereti az országát.

Bennünket összekapcsol az, hogy:

mit nem akarunk

mit akarunk

az, amit tudunk

és az, amit tehetünk

Mit nem akarunk? Elég volt a megszégyenítésből, a józan ész kigúnyolásából, abból, hogy Belgrád Víziváros épül, Szerbia pedig kenyéren és vízen él.

Elég volt a hamis diplomákból, a provokációból, a háborús uszításból, a hamis európaiságból, a titkos szerződésekből, a bulvárból. Szerbia nem lehet a félelem és a fantomok országa.

Szerbia nem lehet az az ország, ahol az orvoshoz borítékkal megyünk, nem pedig a betegkönyvünkkel. Nem szabad, hogy olyan ország legyünk, ahol a hatalom nem munkát ad az embereknek, hanem, mint a legolcsóbb árut, kölcsönzi őket. Nem szabad, hogy olyan ország legyünk, ahonnan a fiatalokat elüldözik, ahol nincs középosztály, ahol háborúval fenyegetnek bennünket azok, akik a háborúkat emlegetik, mivel máshoz nem értenek. Nem lehetünk a bűnözés országa, nem lehetünk az a hely, ahol az emberekhez betörnek, s eközben a rendőrség a hatalmasokat védi. Nem lehetünk az az ország, ahol az emberek nem tudják kiegyenlíteni a tartozásaikat, ahol nem tudják törleszteni a kölcsön vagy a hitel részletét, ahol az emberek nem látják a gyerekeiket, mert minél többet dolgoznak, annál kevesebbjük van, ahol családok esnek a szegénység áldozatául. Nem érdemeljük meg azt, hogy a nyugdíj előtt felmondást kapjunk, akkor, amikor már nem kellünk sehová. Nem akarjuk, hogy háborús bűnösök tartsanak nekünk előadásokat. Egyesek azt mondják, kellemetlen nekik bevallani, mennyire jól megy nekik. Szégyelleniük kellene magukat, hogy mennyire jól megy nekik.

Azt is tudjuk, hogy mit akarunk. Azt akarjuk, hogy ebben az országban az alapvető emberi és civilizációs értékeket tiszteletben tartsák, és ezek uralkodjanak: szolidaritás, emberség, igazság, illedelmesség, tudás, kultúra, sportszellem. Szeretnénk nevetni, szeretni, alkotni. Szeretnénk munkába állni és munkát adni. Azt szeretnénk, ha nem lennénk bűnösök a bíróságok nélkül, Informáltak szeretnénk lenni, nem pedig Informeráltak. Azt szeretnénk, ha ugyanúgy, ahogy Goethe és Vuk Karadžić idejében, nem csak Szerbia lenne Európában, hanem Európa is Szerbiában.

Állami alkalmazott voltam, de sosem gondoltam azt, hogy az álam én vagyok. Tisztelettel és becsülettel szolgáltam az országot. Ismerem a rendszert kívülről-belülről. Nem akarom tönkretenni, hanem meg szeretném javítani. Az intézmények erejét pedig arra szeretném irányítani, ahol segíteni kell. A normális időkben semmivel sem tűnök ki, de ha nehéz, akkor felállok, nem fogok megijedni, még kevésbé visszatáncolni.

Nem kell sajkacsát a fejemre tennem, hogy szerb legyek, nincs szükségem Tony Blair tanácsaira, hogy európai legyek, nagyapám sajkacsája a szívemben él, Európa pedig a fejemben, és higgyék el, nagyon jó ez a párosítás.

Nem akarok senkit becsapni. Nem fogom megígérni, hogy majd én adok önöknek munkát, hogy én fogom önöket gyógyítani, hogy etetni fogom önöket, hogy én emelem majd fel a fizetéseiket és én csökkentem majd a hasuk méretét. Valamennyiünknek valami más kell. A munkáltatók adjanak munkát, az egészségügy gyógyítson, a mezőgazdaság és az állattenyésztés etessen bennünket, a turizmus kényeztessen, az oktatás tanítson. De azoknak, akiket felsoroltam egy országra van szükségük.

Nem az most a kérdés, hogy én leszek-e Szerbia elnöke. Itt most azt a kérdés, hogy Önök közül bárki is tudja-e majd úgy végezni a munkáját, hogy közben ne hajlongjon alázatosan a hatalom előtt. Olyan országra van szükségünk, ahol a szabályok éjjel és nappal is mindenkire egyformán érvényesek bármelyik faluban, bármelyik városban, attól függetlenül, hogy kiről van szó. Olyan országra van szükségünk, ahol az állami beosztottak a törvény előtt felelnek tetteikért, nem pedig a pártok bíróságai előtt. Olyan parlamentre van szükségünk, amely igazságos törvényeket hoz, nem pedig mentálisan és fizikailag is valakiben gyönyörködik. Amikor az állam korrekt játékfeltételeket fogalmaz meg, akkor majd a legjobbak nyernek. Ebben az országban ma az alvilág van a csúcson.

Mindig az elnöki programomról kérdeznek. Eddig is erről beszéltem. A programom nem kapcsolódik a szociáldemokratákhoz, a jobboldalhoz, a baloldalhoz, a konzervativizmushoz, az én programom az alapvető, normális emberi szabályokhoz kapcsolódik. Félelem és kompromisszum nélkül fogjuk visszaadni Szerbiának az állami intézményeket, kezdve az elnöki poszttól.

Nem lehet örökké megbocsátani mindenkinek. Ma Szerbiában az emberek elveszítik a munkájukat, a családjukat, a szabadságukat, belegázolnak a méltóságukba, elveszik a nyugdíjukat, a vagyonukat teszik tönkre, mi suttogva beszélgetünk, míg a bűnözök röhögnek az állami kabinetekben. A rendőrségtől azt kérik, hogy tussolja el a bűntetteket. Eladnak bennünket Nyugatnak és Keletnek is, attól függően, ki kínál többet. Ezekért az igazságtalanságokért felelniük kell. Fizettek a hamis diplomákért, de majd csak ezután fognak igazi árat fizetni értük. Megfizetnek majd a nyugdíjak ellopásáért is, az előnytelen szerződésekért, amelyekkel kárt okoztak az országnak, megfizetnek a szakszervezetek sértegetéséért.

Hogy van egyeseknek képük ahhoz, hogy helikoptereket és repülőket emlegetnek? Megnéztem ma azt a videót, és nem hiszem el, hogy az illető azzal fenyeget meg bennünket, ha nem ő lesz az ország elnöke, a kormány elnöke, a miniszter, a kormány alelnöke, akkor a repülők lezuhannak.

Ez most nem egy ország. Ez most egy radikális család, Vojislav, Tomislav és Aleksandar magánvállalkozása.

Meg fogjuk gyógyítani az országot, meg fogjuk gyógyítani a társadalmat. Most az a legfontosabb, hogy részt vegyünk a választáson. Beszéljük rá az ismerőseinket, a rokonainkat, hogy ők is így cselekedjenek. Szavazzunk, rólunk van most szó!

Ha és amennyiben Szerbia elnöke leszek, vissza fogom adni az emberi becsületet és az intézményeknek az értelmüket. Megígérem, hogy Szerbia nem lesz rabszolgatartó állam. Azt is megígérem, hogy azoknak, akik rám szavaznak, semmivel sem lesz több joguk, mint azoknak, akik nem. Megígérem, hogy az alkotmány érvényes lesz.

Jogbiztonság, szociális igazságosság, európai értékek, polgári demokrácia, piaci alapokon nyugvó gazdaság, független intézmények és bíróságok, szabad sajtó, tartományi autonómia – ezek mind a szerb alkotmányban szerepelnek.

Nekem a tanácsokat okleveles emberek adják majd. Megígérem, hogy nem kell engem támogatnia senkinek ahhoz, hogy nyerjen egy pályázaton. Megígérem, hogy másnak nem fogok majd mást ígérni. Azok az emberek, akik támogatták a jelölésemet, sosem fognak szégyenkezni miattam. Én az Önök jelöltje vagyok az elnökválasztáson.

Amikor Szerbia bajba került, az olyan egyszerű emberek, mint Önök és én védték, mentették meg. Azok az emberek, akikre várunk, mi magunk vagyunk. A változás MI vagyunk.