Ünnepi alakuló ülés

Sokan kérdezik tőlem, miért vagyok ma itt. Két okot említhetek: az egyik szakmai, a másik emberi.
A szakmaival kapcsolatban röviden annyit mondhatnék, hogy azért mert Nagyon fáj.

Nagyon fáj – írta József Attila 1936-ban. 79 évvel később azok az újságírók, akik egyetlen napilapunknál dolgoznak, és akiknek fontos a szakma becsülete, a szakmaiság, naponta leírhatnák azt a két szót, amely az egyik legnagyobb magyar költő utolsó verseskötetének a címe volt. Azért is vagyunk ma itt, és azért is szerepel annyi újságírónak a neve ezen az alapítói okiraton, mert ezzel is szeretnénk jelezni, hiszünk abban, hogy lesz még alkalmunk olvasóbarát lapot készíteni, amely az objektív tájékoztatást tartja majd szem előtt, nem pedig azt, hogy egy politikai elitet kiszolgáljon oly módon, hogy ezért bármikor hajlandó a sajtótörvény megszegésére. Egyetem, sajtó, színház – ha ez a három közül csak egy is sérül, a kisebbség megmaradása hatványozottan válik veszélyeztetetté.

Hetek, de inkább hónapok óta foglalkoztat egy kérdés, amely úgy szól: honnan tudjuk, hogy jól döntünk, egyáltalán, lehet-e azt tudni, hogy melyik a helyes út? Hiszen választási lehetőség mindig van. Adjak egy pohár vizet a szomjas afgán anyukának, aki a karjában szorongatja a csecsemőjét? Vagy zavarjam el őket, mert ők is a honfoglalós stratégiának a részét képezik? A pékség előtt 30 dinárért könyörgő kisfiúnak adjak-e egy ötvenest, vagy a világért se tegyem, mert nem kiflire kell neki, hanem cigarettára…
Dönteni viszont mindig kell, mert döntések sorozatából áll össze az életünk. Pár héttel ezelőtt jelentősen sikerült megkönnyítenem a saját életemet, azzal, hogy megszületett bennem az elgondolás, hogy én mi alapján fogok dönteni. Minden egyes döntésem előtt mérlegelem a helyzetet, majd úgy választom ki a helyes utat, hogy felteszem magamnak a kérdést: évek múlva erre a döntésemre büszkék lesznek-e a gyerekeim? Ha igen, akkor megvan a helyes út. Ha a válasz negatív, akkor új megoldást kell keresnem. Nem szabad elfelejteni, hogy egy olyan döntés, amire a leszármazottaink majd büszkék lesznek, nagyon sok áldozatot igényel, és nem jár mindig sikerrel. Megérte-e Tőke Istvánnak szembemennie egy teljes rezsimmel, egy teljes városvezetéssel, csak azért, mert eldöntötte, a zentai Dózsa iskola a magyaroké kell, hogy legyen? Függetlenül a meghurcoltatásoktól, a belügynek készült jelentésektől és attól, hogy a célját nem sikerült elérnie, én, mint az unokája, emelt fejjel mondhatom: megérte, mert ma is büszkék vagyunk a kiállására.
Ha két évtized múlva azt kérdezik majd a gyerekeim, tudom-e, hol van a Rózsa Major tanya, azt fogom felelni: tudom. Ha azt kérdezik, voltam-e ott, az lesz a válaszom: igen, voltam. És ha megkérdezik, miért szerepel a nevem a Magyar Mozgalom alapítói között, akkor azt mondom majd a gyerekeimnek: értetek.

Mivel 2015. augusztus 20-án úgy éreztem, ez volt a legkevesebb, amit értetek, a ti és a megszületett és megszületendő vajdasági magyar gyerekek jövőjéért tehettem, mert bíztam abban, hogy a mozgalomnak lesz annyi ereje, hogy előkerüljön a mélyhűtőből a népesedési stratégia, és abban is, hogy az én unokáim ezen a vidéken látják majd meg a napvilágot, és a magyar lesz az anyanyelvük.

Mivel egyes tájékoztatási eszközökben és a közösségi oldalakon hetek óta boszorkányüldözés folyik a Magyar Mozgalom és annak tagjai ellen, igyekeztem egy, a témában szakértőnek tekinthető egyéntől okos gondolatot kölcsönözni. Albus Dumbledore, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola igazgatója és a Főnix Rendjének vezetője azt mondta Harry Potternek: nem a képességeink, hanem a döntéseink mutatják meg, hogy valójában kik is vagyunk.
Mivel én a jelenlevőket vándornak tekintem, ezért a következő üzenet mindenkihez szól: Itt állunk, vándor, vidd hírül a magyaroknak, megcselekedtük, mit megkövetelt a haza.
Sok sikert a Magyar Mozgalomnak!