Ünnepi alakuló ülés

Alakuló – Dévavári Zoltán visszatekintő köszöntője

Tisztelt Egybegyűltek!

A hely, ahol most vagyunk, történelmünk egy mára elfeledett, de fontos helyszíne. Emlékhelye. Egy olyan hely, ahol egy hasonlóan nehéz, kihívásokkal és kérdőjelekkel teli időszakban elődeink, gondolkodóink összeültek, hogy végigvegyék és végigbeszéljék azokat az igen nehéz, sokszor fájdalmas és szembesülésre ösztönző kérdéseket, amelyek az akkori világot terhelték.

Sztálingrád és a 2. magyar hadsereg megsemmisülését követően, az összeomló világ kataklizmájában minden objektíven gondolkodó számára egyértelművé lett, hogy idő kérdése a háború elvesztése.

Ebben a rendkívül súlyos és kiélezett helyzetben, napra pontosan hetvenkét évvel ezelőtt – szinte párhuzamosan a balatonszárszói konferenciával, 1943. augusztus 20-a és 23-a között gyűltek össze, itt, ezen a helyen, a palicsi Vigadóban a Szenteleky Irodalmi Társaság és a Kalangya szervezésében íróink, gondolkodóink. A szervezés és az előkészítés nehéz munkáját Lévay Endre, a Híd első szerkesztője és Létmányi István író, tanár végezte.

A rendezvényen – aki a háború viharában ott és akkor jelen lehetett, mindenki Palicson volt azok közül, akik a harmincas években irodalmi életünkben kiemelkedőt alkotottak. A névsort olvasva rögtön kiviláglik, hogy a polgári centristákon túl ott voltak a liberálisok, a népi írókhoz tartozók, de egyben a szocialista és konzervatív eszmevilág képviselői is. Egység a sokszínűségben: Batta Péter, Berényi János, Bogner József, Cziráky Imre, Csuka Zoltán, Draskóczy Ede, Dudás Kálmán, Fekete Lajos, Garay Béla, Heincz Vilmos, Herceg János, Kelemen János, Kisbéry János, Kolozsi Tibor, Létmányi István, Lévay Endre, Laták István, Majtényi Mihály, Magyari Domokos, Németh Kálmán, Prokopy Imre, Stadler Aurél, Szabó György, Szirmay Károly, Szőnyi Géza, Tomka Győző. És véletlenül, vagy sem – ezt az idők távlatából már sosem lehet rekonstruálni, a hallgatóság soraiban ott volt Karády Katalin, a kor ünnepelt színésznője, aki nemsokkal később előbb a náci-, majd a kommunista diktatúra céltáblájává vált.

A bácskai írók a köztük lévő ideológiai különbségek és válaszfalak, személyes rivalizálások ellenére fontosnak tartották, hogy azokról a dolgokról beszéljenek egymásnak és a nagyközönségnek, amelyek az akkori magyar társadalmat foglalkoztatták. 1943-ban, a Hideg napok után, a Shoa és 44 véres ősze előtt.

A témákat illetően első helyen kétségkívül a regionalizmus volt; Bácska sajátossága, az itt élő nemzetek sokszínűsége és az alapkérdés, amely ebből fakadt: mindehhez még is hogyan viszonyuljon, hogyan viszonyulhat a lenézett kisebbségből az adott időszakban ismételten államalkotó többséggé lett magyarság.

Az akkor elhangzottakból emelnénk most csupán néhány főcímet: Délvidéki színek és hangulatok, A délvidéki magyar író és a nemzetiségi kérdés, Irodalmi témakörünk és a magyar nép viszonyrendszere, Az író és szűkebb hazája, A regionalizmus, A bácskai író hitvallása.

Ebből a rövid felsorolásból is látható, hogy olyan kérdések és olyan témakörök kerültek megvitatásra, amelyek – elvonatkoztatva bár – de napjainkban is akut aktualitással bírnak mindannyiunk számára. Akarva-akaratlanul is feltevődik bennünk a kérdés, hogy mi, az utódok még is, hogyan állunk a regionalizmussal, a kisebbségi kérdéssel, szűkebb hazánk – a Bácska és a Bánság – értelmezésével. Hogyan látjuk, érezzük, értelmezzük a Hazát, igen így, nagybetűvel, s mit is jelent az nekünk?

Végezetül, Herceg Jánosra utalva: vajon hogyan állunk mi, itt és most, 2015-ben a mi Hitvallásunkkal, mi az ami fontos számunkra, amiben hiszünk, amiért tenni és cselekedni akarunk?

Most, Mozgalmunk alakulásakor, rájuk – a palicsi Szárszó gondolkodóira, de egyben mindazokra is emlékezünk, akik 1918 óta vállalva az ezzel járó veszélyeket, megpróbáltatásokat és kihívásokat, ideológiai nézeteiktől, vallási hovatartozásuktól függetlenül tettek, cselekedtek magyarságunk megtartásáért, szellemi szintjének emeléséért, gyarapodásáért.