Ülésről ülésre

Korhecz Tamás: Parlamenti naplóm (4. rész)

Tizenegy napirendi pontról tárgyaltunk a parlament sorrendben 5. ülésén. Szó volt a költségvetés megvalósításáról, felmentésekről és kinevezésekről a tartományi intézmények élén, egy kazahsztáni körzettel való együttműködési megállapodásról, igazi érdeklődést azonban csupán a tartományi jelképek használatáról szóló képviselőházi rendeletjavaslat váltott ki. A politikai élet szereplői már a képviselőházi ülés előtt jócskán felborzolták a kedélyeket, sokan és sokféleképpen nyilatkoztak a jelképek ügyében, mindazonáltal még a sajtó figyelmes olvasóit is megzavarhatta az a sok populizmus és maszatolás, ami a zászló(k) és címer(ek) körül elhangzott. A tények pedig a következők: 2014-ben az Alkotmánybíróság arra kényszerítette a vajdasági parlamentet, hogy a szerbiai Népképviselőház jóváhagyásával újraírja és megszavazza a tartomány legfontosabb jogszabályát, a Statútumot. Az akkor létrejött politikai kompromisszum része volt az is, hogy a haladók kérésére az eddigi jelképek mellett törvényesítették az úgynevezett hagyományos címert és hagyományos zászlót is, amelyek kinézetét is szabályozta a Statútum 9. szakasza. A hagyományos (talán helyesebben: történelmi) jelképek votaképpen az 1848-as, Magyarországon autonómiát követelő szerb felkelők szimbólumai. A mondat végére azonban 2014-ben, az akkori parlamenti többség nem tett pontot, hiszen a jelképek és a hagyományos jelképek használatát szabályozó rendelet elfogadásához hiányzott az előírt 2/3-os többség. Magyarán, a jelképek és hagyományos jelképek már 2014 óta részei a jogrendünknek, de a hagyományos jelképek gyakorlati használatát nem szabályozta rendelet. Az 5. ülésre előterjesztett rendelet-javaslat újraszabályozta az eddigi vajdasági zászló és címer, de az újonnan bevezetett hagyományos zászló és címer mindennapi használatát is. Ennyit tényszerűen az előzményekről, most pedig térjünk rá az illetékes parlamenti bizottság által javasolt rendelet tartalmi elemeire, azaz arra kérdésre, hogyan szabályozza az a zászlók és címerek használatát.

A rendelet az általános gyakorlattól merőben eltérően kötelezővé teszi a két zászló és két címer párhuzamos, állandó használatát minden helyzetben (az összes tartományi szerv és intézmény épületein, cégtábláin, pecsétjein stb.). Sőt, mi több, átmeneti időszak nélkül szankciókkal, pénzbírságokkal fenyegeti azokat, akik elmulasztják azonnal bevezetni a használatba a két zászlót és két címert. Meggyőződésem, hogy a hagyományos (történelmi) szerb jelképek ilyen kötelező, párhuzamos mindennapi használata nem következik a Statútum már idézett rendelkezéséből, sőt indokolatlanul ró, be nem tervezett komoly anyagi terheket többszáz vajdasági alapítású iskolára, kórházra, szociális intézményre és más szervezetre. Ezekből az okokból kifolyólag a javaslatot semmiképpen sem tudtam támogatni, ahogyan azt Csonka Áron képviselőtársam sem támogatta a VMDK nevében.

Maga a vita parttalanul zajlott órákon keresztül, mire az előterjesztő és a frakcióvezetők után szót kaphattunk mi, mezei képviselők is. Az addigi vitában a haladók folyamatosan arról beszéltek, hogy a rendelettel csak a Statútum alkalmazását teszik lehetővé, ami jogállami követelmény. Arról azonban mélyen hallgattak, hogy a Statútumból nem következik a hagyományos zászló párhuzamos, kötelező bevezetésének szabálya. A Szerb Radikális Párt szónokai tovább léptek és egyenesen áldásosnak tartják, hogy az eddigi jelképek mellett a valódi szerb jelképek is mindennapos használatban kerülnek, de csak akkor lesz igazság, vélik Šešelj hívei, ha az Unióra hajazó zászló, és a magyar vármegyék címerét idéző címer végleg kikerül a használatból. A másik oldalon a ligások és a demokraták arról győzködték a hallgatóságot, hogy a hagyományos jelképek sértik a nem szerb lakosság önérzetét, hiszen egy konfliktusos időszakban születtek meg, és alig egy évet voltak használatban. Ezekre az utóbbi érvekre Pásztor István VMSZ-elnök reagált azzal, hogy szerinte a magyarokat nem sértik ezek a jelképek, sőtmitöbb senki ne beszéljen (rajta kívül) a magyarok nevében... Ebben a lőporos, populizmustól és mellébeszélésektől sem mentes hangulatban kaptam szót. Elhatároztam, törvény adta jogommal élve magyarul szólalok fel, erre legalább két fontos okom is volt. Először is, a parlament eddigi négy ülésén még senki sem szólalt meg magyarul, (sic!) sőt, más hivatalos kisebbségi nyelven sem. Másrészt, ha jelképekről beszélünk, annak is szimbolikus jelentősége van, hogy ki él és ki nem a nyelvhasználat jogával. Mondom mindezt annak ellenére, hogy kisgyermek korom óta beszélek szerbül, sokak szerint akcentus nélkül, ezért más magyar képviselőktől eltérően nekem nem okoz nehézséget fejből és szabatosan megfogalmazni gondolataimat szerbül. Felszólalásomban rámutattam a javasolt megoldások gyengeségeire, a párhuzamos használat indokolatlanságára, valamint a jelképekről folyó vita értelmetlenségére. Végtére is, mivel lesz jobb a lakosságnak attól, hogy az 1848-as szerb jelképek mindennapi használatba kerülnek? Beszédemet azzal zártam, rászavaznék úgyszólván bármelyik zászlóra, vagy címerre, ha annak használatával elérhetnénk, hogy kevesebb fiatal távozzon fej- és fajvesztve szülőföldjéről, ha akár egy babával is több születne ennek következtében, vagy ha ennek köszönve több gabona vagy szőlő teremne. Nem szavaztam a jelképekre, de szükség sem volt a szavazatomra. Szavaztak helyettem a haladók, a szocialisták, a radikálisok és a VMSZ-esek. Néhány nappal később Pásztor István házelnök, Igor Mirović kormányfő, és Miloš Vučević polgármester a Báni Palota előtt, ünnepélyes keretek között diadalmasan felhúzták az új-hagyományos zászlót. Zászló fel, függöny le, egy színdarab véget ért.