Sajtóvisszhang

S tegyük hozzá akkor sebtében, hogy jelentős évforduló volt tegnap: a kilencvenes évek tébolyult délszláv polgárháborús őrületében, huszonegy évvel ezelőtt, 1995. augusztus 4-én kezdődött a Vihar hadművelet, amely máig is a feszültségek egyik legfőbb forrása Szerbia és Horvátország között. Az M1 csatorna vendégeként az íróként is ismert Várady Tibor, a neves nemzetközi jogász beszélt arról, hogy a horvátok a honvédő háború egyik dicsőséges csúcspontjának tekintik a hadműveletet, a szerbek pedig általában arra emlékeztetnek, hogy ekkor történt a délszláv konfliktus egyik legnagyobb etnikai tisztogatása. Az akkoriban még szerb megszállás alatt álló horvát területről kétszázezer embert késztettek menekülésre. A hivatalban lévő milosevici hatalom igyekezett ugyan a menekültek néhány menetoszlopát Koszovó felé irányítani, mert jól jött volna neki, ha a déli tartományban sikerül egy kicsit javítani az etnikai arányokon az albánokkal szemben, a szerbek javára, de az emberek nem voltak hajlandók odamenni, visszafordultak, és végül Vajdaságban állapodtak meg. Így hát ott borultak fel az addig természetesnek tartott nemzetiségi arányok a magyarok kárára, a szerbek javára. Vélhe­tően végérvényesen…

A horvát hadsereg a Vihar fedőnevű hadműveletben négy nap alatt az ellenőrzése alá vonta a szerb megszállás alatt álló területek nagy részét. S az egyoldalúan kikiáltott, senki által el nem ismert Krajinai Szerb Köztársaság rövid, ám annál dicstelenebb története ezzel végérvényesen véget is ért. Talán csak én őrzök még néhány bankjegyet a fantomállam semmit sem érő dinárjából, egyfajta ereklyeként, emléktárgyként.

Ugorjunk néhány évet az eseménysorok lajstromában. Időközben a daytoni békeszerződést is aláírták 1995. december 14-én, és ezzel Boszniában is megteremtődött a béke, lassan kezdett helyreállni az élet. Olyan lassan, hogy máig sem állt teljesen helyre, de ez egy másik elemzésbe kívánkozik. A horvátok által a Vihar hadműveletben elüldözött kétszázezer főnyi szerb lakosság már meg is telepedett Vajdaságban, mire 1999-ben elkezdődtek a NATO-nak a milosevici Kis-Jugoszlávia elleni légi csapásai.

S akkor itt álljunk meg egy pillanatra, vegyünk mély lélegzetet. Néhány nevet szeretnék felsorolni, kevésbé ismerteket, akikről valószínűleg nem hallott az olvasó, vagy ha mégis, hát nem jegyezte meg. Most sem fogja, de nem is az a cél. Csak tekintsünk végig a névsoron: Jelica Munitlak sminkes (huszonnyolc esztendős volt), Ksenija Bankovic (28) és Sinisa Medic (32) vágó, Slobodan Jontic (54) műsorrendező, Darko Stoimenovski (26), Nebojsa Stojanovic (27), Branislav Jovanovic (50), Slavisa Stevanovic (32)és Ivan Stukalo (34) műszaki munkatárs, Dragorad Dragojevic (27), Dejan Markovic (39) és Milan Joksimovic (47) biztonsági őr, Milan Jankovic mechanikus (59), Dragan Tasic villanyszerelő (31), Aleksandar Deletic operatőr (31), Tomislav Mitrovic szerkesztő (61). Tizenhat név. Tizenhat emberi élet. Sors. S nagyjából ennyi szükséges ahhoz, hogy „szinten tartsa” egy közszolgálati televízió adását az éjszakai órákban, mondhatni ügyeletben.

A beosztásuk szerint ők dolgoztak ugyanis a belgrádi állami tévében, vagy­is a Szerbiai Rádió- és Televízióban 1999. április 23-án, amikor a NATO bombázta a csatorna épületét. Tizenhat ártatlan áldozat.

Azok ugyanis, akik célponttá tették az intézményt, akik a milosevici diktatúra propagandagépezetének tévés vezéralakjai voltak, azon az éjszakai órán, ha az igazakét nem is, de nyugodt álmukat aludták pihe-puha ágyukban, az otthonukban. S hiá­ba jelezte a NATO napokkal korábban, hogy bombázni fogja a televíziót, az akkor regnáló tájékoztatási miniszter, Aleksandar Vucic megkövetelte az alkalmazottaktól, hogy megszakítás nélkül dolgozzanak. Gyakorlatilag a halálba küldve őket… Szándékosan!

Pedig akkorra már a tévé technikájának nagy részét kimenekítették az épületből, s mindent előkészítettek, hogy ha megtörténik a légi csapás, azonnal folytathassák a műsorsugárzást közvetítőkocsikból és ideiglenes, rögtönzött, improvizált stúdiókból. Ahogy meg is történt ez alig néhány perccel a bombák becsapódása után. Csak a név szerint is említett tizenhat embernek kellett meghalnia azért, hogy Slobodan Milosevic és Aleksandar Vucic NATO- és Nyugat-ellenes propagandájának véres megerősítést teremtsenek.

Három nappal a televízió épületének bombázása előtt a CNN és az NBC stábjai kiköltöztek a tévészékházból. A többi tudósítói csapatot is figyelmeztették, hogy az épületbe légiriadó idején és éjszaka ne lépjenek be. „Mi figyelmeztettük a veszélyre a bará­tainkat az RTS-ben, amikor pedig látták, hogy csomagolunk, nem kellett senkinek sem zseninek lennie ahhoz, hogy kikövetkeztethesse, mit és miért teszünk” – mondta a belgrádi Vreme című hetilapnak Alessio Vinci, a CNN riportere…

Natasa Tasic, a tévé karbantartási részlegének munkatársa egészen mást mesélt. Ő azt mondja, hogy aznap reggel sírva mentek be hozzájuk a takarítónők, de a vezetőségből senki sem reagált erre.

Száz szónak is egy a vége: 1999 áprilisában ugyanaz az Aleksandar Vucic volt az ország tájékoztatási minisztere, aki ma Szerbia ügyvivő miniszterelnöke, ő rendelte el a médiában dolgozók munkakötelezettségét. Tizenhat ember vesztette életét csakis az ő döntése miatt. Aleksandar Vucic pedig máig sem számolt el ezzel a tizenhat emberélettel, nem vállalta a felelősséget halálba küldésükben – halálos ítéletük meghozatalában – játszott szerepéért.

Hogy jön ez most ide? Ma?! S vajon mi köze lehet a cikk elején idézett internetes szóvicchez…

Ha néha nagyobb kerülőkkel is, de minden összeér, ezek nem párhuzamosságok, hogy csak a végtelenben találkozzanak. Hiszen eltelt másfél-két évtized, és az utódállamok hiába pacifikálódnak, hiába békülékenyek, a háborús uszítókat mégis újraválasztják a voksolók. És azok vannak hatalmon, akik a polgárháborús őrületben a halálba küldték az embereket. Várady Tibornak tehát nagyon is igaza van, amikor arról beszél, hogy még sokáig nem lesz köztük egyetértés, megegyezés, konszenzus abban, hogy mi is történt tulajdonképpen a kilencvenes években ebben a régióban. A gyilkosok Brüsszelbe, Washingtonba grasszálnak, ahol állami tiszteletadással fogadják őket, s így hát a holt lelkeknek, az áldozatoknak sem jut ki az őket megillető tisztelet.