Sajtóvisszhang

Fiatal szomszédaim, Ákos és Anna Angliában terveznek letelepedni. Itthon, a Vajdaságban csak Ákosnak van munkája. Nemrégiben kapták meg a magyar állampolgárságot, amint a kezükben a magyar útlevél, uniós polgárként már csomagolnak is.

A mi kis utcánkban csupán harminc családi ház van. Nyolc üresen áll. Mindből az utóbbi egy évben költöztek el a lakók, kivétel nélkül magyar családok, friss magyar állampolgárok. Nekik eszük ágában sincs Magyarországon szavazni, de már Szerbiában sem fognak. Pedig sok őket érintő kérdésben a vajdasági magyarok maguk dönthet(né)nek a Magyar Nemzeti Tanácsba (MNT), a helyi, tartományi vagy köztársasági parlamentbe delegált képviselőiken keresztül.

Az MNT dönt saját hivatalának alkalmazottairól, a magyar iskolák, kulturális intézmények és sajtóházak, közvállalatok vezetőiről. A kiválasztásnál (még a takarítónők esetében is) a párthűség a legfőbb szempont – így lesz a mindössze nyolc osztályt (kilenc év alatt) elvégzett pártkatonából iskolaszéki tag vagy az uszodai jegyszedőből a városi könyvtár igazgatóbizottsági elnöke. Hosszú ideje egyetlen párt – sokak szerint csupán pár ember – hoz döntéseket a magyar közösséget érintő emberi és anyagi erőforrásokról.

Az emiatt a Vajdasági Magyar Szövetségen (VMSZ) belül is elhangzott bírálatok összetalálkoztak a döntés-előkészítésből kiszorított értelmiségek és az egyetlen napilapjukat pártszócsőként megélni kénytelen újságírók körében megjelenő hangokkal. Mindez együttesen vezetett oda, hogy az elmúlt húsz év legkomolyabb politikai válsága alakult ki a Vajdaságban, ami a Magyar Mozgalom (MM) nevű civil szervezet megalakulásához vezetett

Egyesek ebből máris pártszakadást vizionálnak, mások hisznek a mozgalom civilségében. A vajdaságiak voksaiért hat magyar párt vetélkedik, tényleg nincs szükség egy hetedikre. A pártpalettán a VMSZ két évtizede totális hegemóniát élvez: 12 ezer körüli a taglétszáma és Belgrád–Budapest viszonylatban is kedvező számára a politikai konjunktúra, de kérdés, hogy mekkora ennek a párttagságnak az elégedetlensége, és az is, miként ítéli meg a magyar kormány az utóbbi idők történéseit.

Hogy épp dr. Trócsányi László képviselte Magyarországot a VMSZ Palicson megtartott Szent István-napi ünnepségén, többen jelzésértékű kormánygesztusnak tartják: a helyi magyar pártok, egyesületek, szerveződések közötti párbeszéd fontosságáról beszélő miniszter ugyanis kiváló kapcsolatokat ápol dr. Korhecz Tamással. Azzal a Korhecz Tamással, aki az augusztus 20-án megalakult MM egyik vezéregyénisége, és aki a vajdasági magyar közélet normalizálását, a döntéseket megelőző nyílt párbeszédet, a szülőföldön való megmaradás feltételrendszerének a megteremtését szorgalmazza.

Erre óriási szükség van. A 2002-es népszámlálás szerint háromszázezernyi magyar élt Szerbiában, 2011-ben már alig 250 ezer, és borúlátó becslések szerint ma legfeljebb kétszázezer vajdasági magyar maradt a szülőföldjén – ez körülbelül annyi, ahány magyar Londonban él. Ákos és Anna is odatart. Pedig nem voltak nagy vágyaik, csak annyit szerettek volna: ne legyen luxus két sportcipő a gyereknek, hébe-hóba rendelhessenek egy pizzát vacsorára, és olykor vasárnap étteremben ehessenek csevapcsicsát.