ReKontra a Magyar Szóban

Patócs László reagálása Kontra Ferenc A bosszú olyan hosszú című tárcája kapcsán

Egy aláírás rövid történetével kezdem. 2011 június 15-én nagyjából harmadfél tucatnyi másik emberrel együtt a zentai Vajdasági Magyar Művelődési Intézetben jelen voltam Kontra Ferenc Horvátországi magyar irodalom című könyvének bemutatóján. Fontos munka az említett, a benne található összegyűjtött szövegeket ismernie kellene minden irodalommal foglalkozó, a kisebbségi magyar irodalma(ka)t megérteni akaró embernek. Ezúton is köszönöm a dedikációt Kontra Ferencnek, az általa szerkesztett mű kitüntetett helyen, Márton László Átkelés az üvegen és Weöres Sándor Psyché című kötetei között áll a polcomon, és a továbbiakban is ott fog maradni.

Nem rejtem azonban véka alá azt, hogy legszívesebben az elejétől a végéig apró darabokra szedném Kontra Ferenc néhány nappal korábbi, itt napvilágot látott szövegét. Az elsőtől az utolsó szóig. Amolyan Sziveri-féle stílusban. Az írás torzítja és megpróbálja erőszakkal átrendezni a körülöttem, a körülöttünk létező reáliahalmaz mozaikrendszerét. Már nem csak a saját bőröm és jó hírem a tét: a mellettem alkotó, velem együtt alakuló, számomra nagyon kedves és fontos emberek csoportját is belekeverték a történetbe. A barátaimat. Azokat, akik megítélése számomra fontosabb a sajátomnál. A feléjük leadott lövés menthetetlen vétek, már-már megbocsáthatatlannak tűnő hiba. Egy dolgot tehetünk ebben a helyzetben: kimérten, az indulatok háttérbe szorításával reagálunk, megpróbálunk lecsillapodni.

Ez a tett korántsem meghunyászkodás: megszólított egyénekként, megszólított csoportosulásként válaszolnunk kell a vádakra, a torzításokra, a megfélemlítési kísérletekre. Ám, ahogy azt többen is tudják, sokféleképp lehet kezelni az ilyen szituációkat.

Aki esetleg dühös kitörésre, a reggeli napalm szagától bűzlő mondatokra számított, ki kell ábrándítanom.

Nem szeretnék arról írni, kik nem szerepeltek a Kilátóban az utóbbi években, milyen rendezvények, évfordulók és kulturális mozzanatok maradtak visszhangtalanul a vajdasági magyarság egyetlen napilapjának kulturális mellékletében. Fölöslegesnek tartom a felsorolást: nem is akármilyen irodalom- és kultúrtörténetet lehetne belőle írni. Az első és legfontosabb szándékom, hogy megpróbáljam mindezen mulasztásokat, sérelmeket, a tényleges kirekesztettségből és a kirekesztettség-érzésekből származó traumákat, fájdalmakat ha nem is orvosolni, legalább csillapítani.

Ha nekem kell lennem a fiatal generáció tagjai közül annak, aki betemeti a múltnak mélységes mély kútját, állok elébe. A Thomas Mann-allúzió mellé fél tucat tökéletes József Attila-sort lehetne ezen a helyen idézni. Sziveri Jánosnak is voltak idevágó gondolatai.

Komoly tévedés a Híd Kör kapcsán VMSZ-t kiabálni. Üljenek le egy körössel egy kávé mellé, megértik, mire utalok. Én, ezt valószínűleg nem kell túlmagyaráznom, már tettem ilyet. A színpadon megjelenő pisztoly jelen esetben perverz módon úgy sült el, hogy az alaposan kidomborított politikai dimenziónak nincs alapja. A motivációt értem, a valós kapcsolatot még nem találtam meg.

Talán egyszer kiderül, hogy Vajdaságban létezik jó pár, saját gondolatokkal és értékrendszerrel felvértezett fiatal, akik semmit sem akarnak annyira, mint azt, hogy szakítsanak az önhibájukon kívül rájuk ragadt és évtizedek óta gyűrűző személyi, nemzedéki és intézményes alapokon nyugvó, bosszúk és önös érdekek által alakított terhes örökséggel. A mostani állapotokért nem mi vagyunk a felelősek, viszont mindez a mi lehetőségeinket csorbítja, a saját jövőnk fölé torlaszol sötét fellegeket. Nem eposzokba illő háborút, pusztítást akarunk, hanem azt, hogy helyreálljon a világ rendje. Kössünk különbékét Trója falai mellett!

A szerkesztők imádják a negatív kritikákat. Személy szerint eddig is vonzódtam ezekhez, ezután pedig könyörögni fogok értük. Írjuk meg, kinek gyenge a képzelőereje, cincáljuk szét a rossz fordulatokat, vessük a disznók elé a lapos és giccses történeteket, dörgöljük a pegazusok hátán lovagló vesszőforgatók orra alá végtermékük legapróbb hibáit is!

Egy dolgot nem szabad tennünk: a kritika műfajának ólommellénye mögé állva személyében sérteni alkotókat. A magyar kritika múltjának és jelenének ismerői tudják, hova vezetnek az ehhez hasonló megnyilvánulások. Mindenkit kérek, ne egyszerűsítsék le az előző és a következő mondatokat a démonként felettünk lebegő Lovas-kritikára. Korántsem erről az egy szövegről és nem magáról a negatív kritika fenoménjéről van szó. Ha bármelyik regény rossz, akkor arról igenis születnie kell negatív kritiká(k)nak, legyen szó Lovas Ildikóról vagy bárki másról, a (vajdasági) magyar regényírói paletta elég gazdag. De: mindenki döntse el magában, mit jelent plagizálással vádolni az utóbbi évtizedek legnépszerűbb vajdasági magyar ifjúsági regényének íróját, miért kell egy nyugalmazott egyetemi professzor munkásságát kigúnyolni, van-e értelme azt állítani a vajdasági róna egyik legjobb költőjéről, hogy azt se tudja, mi a regény. A felsorolásnak ezen a ponton erőszakkal vetek véget.

Egyetlen érintett, az itteni könyvek visszhangjára érzékeny fülű ember sem reagált az utaltakra semmilyen nyilvános csatornán. Izgatottan várták, mi fog történni, kis túlzással azt mondanám, fogadhattak arra, ki lesz a következő – hogy a közelmúltban több helyen felbukkanó, a legsötétebb idők napjainkban reneszánszát élő retorikai fordulatát használjam.

Pontosan tudom, mennyire vékony, mennyire törékeny a határ negatív bírálat és személyeskedés között, viszont úgy hiszem, egyiket is, másikat is vállalnia kell mindkét műfaj íróinak. Lássuk be, ha a bírálatunk nem a szövegről szól, hanem önnön világlátásunk szövegidegen tényezőkön és előfeltevéseken alapuló kardsuhintása; illetve értsük meg, hogy még a legeslegnagyobbaknak is vannak gyengébb pillanataik.

Tegyünk különbséget intenció és intenció között.

Meg kell engednem magamnak még egy élesebb megfogalmazást, amit a fentebb vázolt dualitás szellemében minden bizonnyal sokan személyeskedésnek vesznek, noha nem annak szánom: a Kilátóval hosszú évek óta nem csak az a baj, hogy személyeskedő kritikákat hoz le. Mit ér a gyakorlatban a közelmúltban egyesek által legnyitottabb fórumként definiált orgánum, ha a célközönség nem olvassa, hanem közömbösen továbblapoz?

Önnön hibáinkkal, tévedéseinkkel a legnehezebb szembenézni, a legnehezebb őket beismerni. A múltat be kell vallani, tessék, írás közben is csak Attilára gondolok. Meg Esterházy Péterre. Meg Sziveri Jánosra. Meg Mán-Várhegyi Rékára. Meg Szép Helénára. Más-más okokból.

Nem vagyok szent, ahogy a hozzám közelebb és a tőlem távolabb állók sem azok. Szomorú vagy sem, tény: a vajdasági rónán relatív kevés szent ember futározik. De talán annyit még én is megérdemlek, hogy az általam tervezett és az általam elvégzett munkám alapján ítéljenek meg. A Kilátó szerkesztésére való felkéréssel bizalmat és lehetőséget kaptam. Élni szeretnék velük.

Két nem szentről szeretnék még írni.

Sziveri Jánosról csak nagyon röviden: nem tartom teljes mértékben elfogadhatónak azt a párhuzamot, amelyet Kontra Ferenc közte és önmaga közé húz. Ha nagyon igyekeznék, megeshet, kiderülne, az én élettörténetem Kontra Ferencénél is jobban összecseng Sziveriével. Ebbe a játékba nem megyek bele, az emlékezetpoétika ingoványos talaj.

Faragó Kornélia sem szent. De azt minden mellette tevékenykedő nyugodt lélekkel vallhatja: nemtelen támadás érte. Kismillió esetben kiállt mellettünk, számtalanszor segített rajtunk. A legkevesebb, hogy árnyaljuk a Kontra Ferenc írásában felvázolt képet.

A közhiedelemmel ellentétben Faragó Kornélia nem mozgat bábokat, nem akar klónozni senkit. Ő a szó legszorosabb értelmében értéket szeretne teremteni, értékes embereket kíván felnevelni. Úgy látom – és itt véletlenül sem magamra akarok utalni, tőlem sokkal jobb példákat is írhatnánk –, vannak maradandó alkotásai ezen a területen. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rajta kívül mások nem tettek és tesznek az irodalom alakulásáért, a kultúra gyarapításáért. Ezek az emberek sokan vannak, fontos a munkájuk, amit ugyanúgy tisztelek és becsülök. Az ő munkásságát ismerem a legközelebbről, és úgy látom, méltánytalan az a leegyszerűsítés, amely Kontra Ferenc részéről erre a tevékenységre irányul.

Nagyon hálás vagyok azért, hogy lehetőséget kaptam a reagálásra a Magyar Mozgalom oldalán. Nem tudok, nem akarok másként tekinteni erre a gesztusra, mint egyfajta normalizálódási törekvésre.

Engedtessék meg nekünk, fiataloknak – személy szerint nekem is –, hogy legyen saját akaratunk, lehessenek és legyenek ötleteink, hogy kimondhassuk azt, amit gondolunk, hogy vállalhassuk a véleményünket.

A saját bűneinkért kárhoztassanak minket, a magunk sikereiben sütkérezhessünk.

Lenni, nem hasonlítani akarunk. Ahogy Sziveri János mondaná.