Hírfolyam

Alakuló – Novák Anikó beszéde

Kedves barátaim, kedves sorstársaim, kedves egybegyűltek!

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ma megoszthatom Önökkel, Veletek a gondolataimat tudományosságunk, felsőoktatásunk és közéletünk kérdéseiről. A kiszabott idő nagyon rövid, nem mondható el minden, ezért inkább csak néhány dolgot villantanék fel, mindenkit a továbbgondolásukra ösztönözve.
Ahogy itt állok, egy közel másfél évvel ezelőtti palicsi rendezvény jut eszembe, a Vajdasági Magyar Civil Szövetség fóruma, melynek központi témája a Magyar Nemzeti Tanács volt a közelgő választások apropóján. Akkor hallgatva az egymás mellett elbeszélést, nem tudtam megállni, hogy ne szólaljak fel én is. A hiteles emberekről is beszéltem, akiknek kellett volna, illetve kellene alkotniuk egy ilyen testületet, a szakmaiságot neveztem meg a legfontosabb kritériumként. Nem gondoltam, hogy az akkor sem tökéletes helyzet, tovább romolhat, de hamar megtapasztaltam, hogy mindig lehet rosszabb...
Mindebből elsősorban a hitelességet szeretném kiemelni. Akkor azt mondtam, tudom, kissé idealistán, hogy a civileknek egyedül, politikai pártoktól függetlenül kellene indulniuk a választásokon, de akkor talán még az itt ülők többsége se értett velem egyet, lehet, hogy most sem, de nem baj, ez természetes a pluralizmus világában.
Hiteles embereket keresni ma Vajdaságban nehéz feladat, e vállalkozásról Brecht Jóembert keresünk című drámája jut eszembe. Nehéz, de nem lehetetlen vállalkozás, és szeretném azt hinni, hogy nem csupán a hitelesség látszatára törekszünk, hanem valóban a hitelességre, s abból nem enged egyikünk se, kerüljön bármilyen helyzetbe.
A hiteles emberek keresésének kritériumai eléggé problematikusak. Ma már talán szitokszónak hat az értelmiségi kifejezés szűkebb pátriánkban, de valóban mit is értünk rajta? Ki mit? Értelmiségi az, aki lobogtatja egy felsőoktatási intézmény oklevelét? Értelmiségi az, aki szellemi foglalkozást űz, aki színházba jár, aki olvasott, művelt? Számomra kétséges, mit is jelent e szó, de talán épp a kétséggel kerülök hozzá legközelebb. Az értelmiségi az én olvasatomban az, akinek kétségei támadnak, aki kész vállalni a kritikai gondolkodás következményeit, aki tudja azt, hogy nem csupán fekete és fehér létezik, hanem ott az a bizonyos szürke zóna is, s a szürke megannyi árnyalata.
Ahhoz, hogy ilyen értelmiségiek vegyenek részt a közéletünkben nem az okleveleket kell lobogtatni, hanem minőségi oktatásra kell törekedni minden szinten. A tanárképzésnek hihetetlen felelőssége van e téren. Nem közhely, hanem a legnagyobb igazság, hogy a jól működő társadalom alapja a kiváló oktatás. De nehéz úgy kiválogatni a legjobbakat, ha azzal kell törődni, hogy lesz-e egyáltalán elég gyerek az osztálynyitáshoz. Nehéz, úgy jó oktatást csinálni, ha elüldözzük a legjobb tanárainkat, vagy csupán nem becsüljük meg őket eléggé.
A tudományosság és a felsőoktatás ugyanazokkal a nehézségekkel küzd, mint a közélet. A középszerűséggel, a kontraszelekcióval, mely mindent átsző. Jaj, annak, aki gondolkodni mer! A jó oktatás a zsarnokok legnagyobb ellensége, ezt tudjuk jól régóta, nem véletlenül söpörte le a politikum a szabadkai egyetem témáját sem az asztalról, nem véletlenül mellőzi a tudományosság társadalmilag valóban elkötelezett képviselőit, de ha tenni akarunk valamit, a munkát az oktatással kell kezdeni.
Az első lépés talán az, hogy nagyobb hangsúlyt fektetünk a kommunikációra, nem közhelyszerűen, hanem valóban lebontjuk a falakat, és hidakat építünk a fiatalabb és idősebb kutatók között, a tudományágak, különböző szektorok és országok között.
Az egyik legfontosabb dolognak a fiatal értelmiségi generáció támogatását tartom. Mire is gondolok e támogatás alatt? Arra, hogy a közösségünk vegye a fáradtságot, és tudjon ezekről a fiatalokról, éljenek a világ bármely szegletében, adjon nekik lehetőséget, teret, hogy részt vehessenek a döntéshozatalban, szakértőként például. Valódi beleszólási lehetőséggel! Hiszen egyedül ez lehet a fejlődés motorja. Nem a tiszteletlenség mondatja velem, hogy a régi, bejáratott reakciók csak azt szülik, amit eddig láttunk. Kell a vérfrissítés, ne tessék ellenfelet, riválist látni a fiatalokban, hanem partnert. Forrófejűek vagyunk, lehet, de vannak innovatív ötleteink, megpróbáljuk legyőzni a tudományos és közéletünket teljesen átható kicsinyességet, szűkkeblűséget, de ehhez egyedül kevesek vagyunk. Nem szabad bezárkózni, sírni, siratni azt, aki elment, hanem éppen belőlük kell tőkét kovácsolni. Általuk tudunk bekapcsolódni a nemzetközi tudományosság vérkeringésébe. E kincset, amivel rendelkezünk, meg kell őrizni, nem elherdálni. Ha erre nem figyel a vajdasági magyar politikum, a sikeres fiatal és idősebb kutatók, értelmiségiek munkájából más közösségek fognak profitálni.
Végszóként csak annyit mondanék: személyeskedés és kicsinyesség helyett szakmaiság és hitelesség.

Boldog születésnapot kedves MM! Hosszú életet a szülőknekis!
Köszönöm szépen!