Hírfolyam

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Drága barátaim!

A következő nagyon fontos gondolattal kezdeném: a mai nap nem ítélethozatal valami felett. Ezt mi a törvényekre, a történelem ítélőszékére, az erkölcsre, a józan észre bízzuk.

Számomra, és mindannyiunk számára, akik ma itt vagyunk, 2015. augusztus 20-a, évezredes államiságunk mellett az összefogás, a tisztelet, a bátorság, a remény napja is. A reményé, hogy itt, és most érdemes élni, túlélni, jövőt építeni. Fontos hozzátennem, egy kis keserű szájízzel: most még van kivel!

Mély meggyőződésem, hogy komoly válságban lévő közéletünk megreformálható, és ismét normális, egymás tiszteletén és elfogadásán alapuló közeggé válhatunk. Persze ez, attól tartok egyenlőre még a hosszú távú céljaink egyike.
Be kell vallanom, nagyjából egy éve még egészen másként láttam mindezt. Látván egy szűk hatalmi kör agresszív, destruktív, a józan ész minden normájával szembemenő, ellenünk, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata ellen is irányuló ténykedését, családommal már a várost is kiválasztottuk Nyugat-Európában, ahol már bizonytalan jövőnket tervezgettük...
De minden objektív körülmény ellenére bizakodó vagyok, mert az elmúlt bő egy év eseményei megszilárdítottak abbéli meggyőződésemben, hogy – és most engedjék meg, hogy egy szakállas viccet idézzek - nem én száguldok mindenkivel szembe az autósztrádán... Szinte naponta szólaltak meg újabbnál újabb személyek, társadalmi csoportok, hangot adva aggodalmuknak, és tiltakozásuknak a közösségünkben tapasztalható visszásságokkal, és aggasztó folyamatokkal kapcsolatban.
Tudják én egy kicsinyke, kiszolgáltatott, marginális társadalmi csoport tagja vagyok, de egyben nagyon büszke is vagyok hovatartozásomra. Én „Népszínházas” vagyok. Mi nem tudjuk ugyan befolyásolni a történelem menetét, ez nem is feladatunk, de mi törtük át nem egészen egy éve a hallgatás „Bácskai nagy falát”- nem kevésbé a bánságit-, és összetartással, egymás iránti tisztelettel és szolidaritással sikerült megóvni társulatunkat, színházunkat egy nálunk sokkalta erősebb, romboló szándékkal szemben. De ez önerőből soha nem sikerült volna. Mi elszántan vállaltuk sorsunkat egy „Nincs mitől félnünk, úgyis vesztünk!” jelszóval. Viszont egyszerre azon kaptuk magunkat, hogy a Második Nyilvánosságnak, barátainknak, tisztelőinknek köszönhetően szinte napok alatt ezrek álltak ki mellettünk, és persze saját, kedvenc színházuk mellett. De hamarosan az is világossá vált, hogy sokkal többről van szó. Ez volt az a pillanat, amikor egyszerre nagyon sokan hangosan kimodtuk: Ebből elég! Egy kicsit talán mi magunk is meglepődtünk, milyen erős is a hangunk.
Kicsit talán úgy jártunk, mint Andersen rút kiskacsája, mikor megpillantotta magát a víztükörben: „Ezek tényleg mi vagyunk?... Hát, akkor van remény...”

Végezetül egy Luther Mártonnak tulajdonított idézettel köszönném meg figyelmüket: Ha azt akarod, hogy lássanak, menj fel a szószékre, ha azt akarod, hogy halljanak, nyisd ki a szád. Ha azt akarod, hogy szeressenek, légy rövid!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!